Fázva lépkedek az úton, át a városon,
lassan esni kezd a hó, de ez sem baj.
mert jól tudom, az utca végén állsz,
s a hóban rég csak engem vársz.
Jéghideg a két kezed
de végre karjaidba zársz.

Ha velem élsz, úgyis bárhol jó
mert van, amit el nem lep a hó
ha velem élsz, nem számít a tél,
csak közelebb fúj minket a szél.
Ha velem élsz, úgyis bárhol jó
mert van, amit el nem lep a hó
ha látlak, elmúlik a tél
a mosolyod forróbb mindennél.

Az átható hideg, amelyben téged várlak én
gyorsan múlik el, ha látom már
hogy jössz felém.
Az álmos téli csend kíséri lépteink zaját
jéghideg a két kezed
de forróbb lesz az éjszakánk.

Fákat tép a szélvihar,
ne félj, nem ér minket el
csak annyi kell
hogy itt benn újra átölelj.
Ó, így lesz már, bármi vár
amíg hozzám bújsz, ha fáj
s a holnap úgy jön el,
hogyminket így talál.

Ha velem élsz, úgyis bárhol jó
mert van, amit el nem lep a hó
ha velem élsz, nem számít a tél,
csak közelebb fúj minket a szél.
Ha velem élsz, úgyis bárhol jó
mert van, amit el nem lep a hó
ha látlak, elmúlik a tél
a mosolyod forróbb mindennél.

Ha velem élsz, úgyis bárhol jó
mert van, amit el nem lep a hó
ha velem élsz, nem számít a tél,
csak közelebb fúj minket a szél.
Ha velem élsz, úgyis bárhol jó
mert van, amit el nem lep a hó
ha látlak, elmúlik a tél
a mosolyod forróbb mindennél.